HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A TÁVIRAT

A hegyekben havazik. Nagy, néma pelyhek hullnak sűrűn egész éjjel, már félméternyi friss hó leesett, de még mindig megállás nélkül esik. Csend száll az erdőre. Csak olykor roppan egy hóval túlterhelt gally, de roppanása nem hallik messzire a hótól megsűrűsödött csendben.

Később erősödött a fagy, és a porosz határ felől jeges szél zúdult be. A gyöngéd pelyhek szúrós jégkristályokká váltak, és egyenesen az ember arcába csapódtak. A földre hullott hó mint megannyi hegyes kis tű újra felszáll és a levegőben kavarog. A fákról fehér porfelhők emelkednek a magasba, gyorsan röpülnek a föld felett, köröznek, és a sötét égbolt felé tartanak. A földről az égre gomolyognak.

A mély erdőkben csikorognak és nyikorognak az ágak; súlyos roppanással kettétörik egy fa, és szétmorzsolja az aljnövényzetet; de ezeket az éles hangokat elsöpri, elfújja a fütyülő, morajló, süvítő, metsző szél szaggatott zúgása. Ha egy pillanatra eláll, az ember hallja a fagyott hó éles csikorgását a talpa alatt, ami olyan, mintha üvegporon járna.

Spindelmühl fölött egy táviratkihordó tör utat magának. Átkozottul nehezen halad a magas hóban. A küldönc fülére húzta a sapkáját, amelyet egy vörös kendővel kötött át, gyapjú­kesztyűt és a nyakán tarka sált visel, de így is fázik. Na, gondolja magában, másfél óra alatt csak felmászok a Medve-völgyig, a visszaútra pedig kölcsönkérek egy szánkót. Hogy a fenébe jut eszükbe az embereknek ilyen ronda időben sürgönyt küldeni!

A Lánybürünél forgószél rontott a küldöncre, és körbeforgatta. Meggémberedett kezével belekapaszkodott az útjelző tábla rúdjába. Jézus Mária, gondolta, ebből már igazán elég! Az előtte nyíló, szabad terepen valóságos hófelhő kavarog; közelebb röpül, már itt is van, most kell visszatartani a lélegzetet... Ezer kis tű szúr az arcába, bemászik a nyakába, a nadrágján valahol szakadás van, azon át a testéig kúszik; a küldönc csupa víz fagyott ruhája alatt. A felhő átviharzott fölötte, a postáslegény legszívesebben visszamenne a postára. Marek mérnök, ismételgeti a címet, valószínűleg nem is idevaló; de a távirat sürgős jelzésű, ki tudja, mi van benne, talán családi ügy vagy mi...

Egy kissé enyhült a szél, és a küldönc a Lánybürün átvágva megindul felfelé a patak mentén. A hó csikorgott nehéz bakancsa alatt, és ő rettenetesen fázott. Újra felüvöltött a szél, egész hókupacok hullanak le a fákról, a küldöncnek jókora adag zuhant a fejére és a nyakába; a hátán jeges csermely fut le. De a legrosszabb, hogy a laza hó átkozottul csúszós, és az ösvény meredeken emelkedik. És ebben a pillanatban újra elszabadult a hóvihar.

Fehér falként pattogva zúdult lefelé. Mielőtt a küldöncnek ideje lett volna megfordulni, az egész az arcába vágódott, úgy, hogy meggörnyedt tőle, és lihegve kapkodott levegő után. Egy-két lépést tett előre, és elesett; háttal a szélnek felült, de szorongás vett erőt rajta, hogy betemeti a hó. Felállt, és megpróbált feljebb jutni; csakhogy ismét elcsúszott, ráesett a két kezére, felállt, és egypár métert szánkázott lefelé. Belekapaszkodott egy fába, és nehezen lélegzett. A fene egye meg, gondolta, mégiscsak fel kell jutnom! Sikerült néhány lépést tennie, de újra elesett, és hason csúszott lefelé. Most négykézláb mászott felfelé; kesztyűje átázott, a kamásnija alá beszivárgott a hó, de rajta, felfelé! Itt nem maradhat! Az arcán olvadó hó és verejték csörgött; a hótól nem látott, úgy rémlett neki, hogy letért az útról, hangosan sírt, és tovább kapaszkodott felfelé. Csakhogy nehéz négykézláb és hosszú kabátban mászni; felállt, és a forgószéllel viaskodva kilépett. Fél lépést tett előre, kettőt csúszott hátra; haladt egy keveset, de megcsúszott a lába, és a szúrós hóba temetett arccal legurult. Amikor felállt, észrevette, hogy elveszítette a botját.

Közben a hegyek fölött hófelhők szállnak, fennakadnak a sziklákon, süvöltenek, zúgnak, kavarognak. A küldönc csuklik és sír félelmében és az erőfeszítéstől, feljebb jut, megáll, egy újabb lépés, megtorpan, megfordul, fulladozva lélegzik, még egy lépés, Jézus Krisztus! Bele­kapaszkodik egy fába. Ugyan hány óra lehet? Kibányászta mellényéből az óráját, amelynek sárga, átlátszó tokja van; belepte a hó. Talán már sötétedik. Forduljon vissza? De hiszen már fenn kéne lennem!

A szélrohamokat szakadatlan hófúvás váltotta fel. A felhők magán a lejtőn hömpölyögnek, a piszkos, sötét köd röpdöső hópelyhekkel van tele. A hó vízszintesen száll, egyenesen az arcába, betömi a szemét, orrát, száját; a félig elolvadt pelyheket nedves, gémberedett ujjaival kénytelen kitörölni a füléből, a szemgödréből. Elöl öt centiméteres hóréteg borítja a küldön­cöt; kabátja nehezen hajlik, merev és súlyos, mint egy deszka; a cipőtalpára minden lépésnél több hó tapad, s húzza lefelé. És az erdőben sötétedik. Pedig, az isten szerelmére, még legfeljebb, ha délutáni két óra van.

Hirtelen sárgászöld sötétség támad, a hó úgy zúdul rá, mintha gát szakadt volna át. Tenyér nagyságú, nedves, súlyos pelyhek röpködnek és kavarognak olyan sűrűn, hogy eltűnik a föld és a levegő közti határvonal. Egy lépésre se látni; az ember hópelyheket lélegzik be, úgy gázol a kavargó hóförgeteg­ben, amely jóformán betemeti, vaktában halad, mintha hó alatt kellene folyosót vájnia. Csak egyetlen ösztön működik: előre! És egyetlen vágy: mást lélegzeni be, nem havat. Már nem is bírja kihúzni a lábát a hóból; csak vánszorog benne, már combközépig ér, ami nyomot hagy, azonnal betemetődik mögötte.

Ezalatt odalent, a városokban, ritka pelyhek hullanak, elolvadnak, és fekete sár lesz belőlük. A boltokban villanyt gyújtanak, a kávéházak fényesek, az emberek a villanykörték alatt ülnek és morognak, hogy milyen csúf, sötét ez a nap. A híg sárban szikrázva számtalan fény villan fel városszerte.

A hólepte hegyi réten csak egyetlen kis fény világít. Nehezen tör át a hulló havon, mintha inogna, félig kialszik, de itt van és él. A menedékház a Medve-völgyben.

Öt óra volt és már egészen sötét, amikor a Medve-völgyi menedékház előtt megállt egy formátlan valami. Ez a “valami” széttárta vaskos, fehér szárnyait, és veregetni kezdte magát: tíz centiméteres hóréteget hámozott le. A hó alól előbukkant egy kabát, a kabát alól két láb, és ezek a lábak a kőküszöböt rugdosták, miközben nagy hókupacok hulltak le róluk. A spindelmühli küldönc érkezett meg.

Belépett a menedékházba, és meglátott egy sovány urat, aki az asztal mellett üldögélt. Köszön­ni akart, de a hangja végleg cserbenhagyta. Csak egy kis sípolás hallatszott, mint amikor kiengedik a gőzt.

Az úr felállt:

- De barátocskám, mi az ördög kergette magát ilyen hóviharba? Hiszen otthagyhatta volna a fogát!

A postás bólintott, és sípoló hangot hallatott.

- Ez meggondolatlanság - veszekedett vele az úr. - Kisasszony, hozzon neki teát! Na, fater, hová igyekezett? A Martin-menedékházba?

A küldönc megcsóválta a fejét, és kinyitotta a bőrtáskáját; tele volt hóval; kihúzta belőle a sürgönyt, amely már annyira összefagyott, hogy zörgött.

- Maramé? - sípolta.

- Micsoda? - kérdezte az úr.

- Marek... mérnök... van itt? - szótagolta a küldönc szemrehányó tekintettel.

- Én vagyok az - kiáltott fel a sovány úr. - Nekem hozott valamit? Mutassa gyorsan!

Marek mérnök felbontotta a táviratot. Csak ennyi állt benne:

FELTEVÉSED BEIGAZOLÓDOTT. BONDY.

Semmi több.